Méghogy a vér nem válik vízzé?

Hurrá, megműtenek!

Tudom, furán hangzik, és sokan - akiket nem kínzok az egészségi állapotom napról napra alakulásával - nem is tudják, hogy ez milyen jó hír. Jó hír, mert esélyem van egy nagyot lépni előre a teljes gyógyulás útján. Persze nem örülök a kórháznak, meg az újabb nagy vágásnak, meg úgy az egésznek, de mindez eltörpül a gyógyulás lehetősége mellett.

Ezzel az optimizmussal vágtam neki az előzetes vizsgálatoknak is, mindent derűsen, mosolyogva csináltam, és az egészségügyi rendszerünk ezúttal vissza is mosolygott rám. Minden olyan flottul ment, hogy magam sem hiszem el.

Egyetlen dolog volt csak, ami gondot okozott, mégpedig a vér ügye. Azt mondták, kérjek vért az ismerősöktől, mert kellhet, és mert nincs elég.

De én nem szeretek kérni. Semmit.

Majdnem egy hétig húztam, amíg kitettem a facebookra a felhívást, hogy akinek van kedve, ideje és persze lehetősége, az ugyan adjon már irányítottan nekem, a nevemre vért.

És ekkor valami egészen bámulatos dolog történt. Elkezdtek dőlni (talán az ömleni lenne a stílszerű) felajánlások. Olyan sokan jelentkeztetek, hogy nem győztem kapkodni a fejem.  Barátok, csapatosan. 

A szemem előtt szerveződik a csoportos véradás. Távoli rokonok, akikkel nem beszéltem sok sok hónapja. Régi kollégák, az előző főnököm, mostani kollégák. Régi ügyfelem, meg a fia. Az óvó nénink, illetve a lánya. Ismerősök, ismerősök ismerősei, számomra ismeretlenek. Elmondhatatlan.

És bevallom, sírtam. Sokat.

Mert minden újabb ajánlat annyira megmelengette a szívemet, hogy azt el sem tudom nektek mondani. Amikor a világ legklasszabb recepciósa (nem emiatt, hanem amúgy is az) azzal fogad reggel, hogy ő ma reggel volt vért adni… Na, olyankor nagyon nehéz nem bőgni.

És mára elindult a felajánlások beváltása is. Sorra kapom az üzeneteket, hogy ma volt, holnap megy, épp most van ott. Egyszer csak rám ír a Zsuzsi - akivel nem is beszéltem évek óta -, hogy épp ott van a vérellátóban, és két számára vadidegen lány is ott van, és épp nekem ad vért… 

Megint bőgök. Mint a záporeső.

Persze ezek a meghatottság könnyei, mert így válik vízzé, sós könnyekké a vér. 

A ti véretek, az én könnyeim – amik most írás közben is fojtogatnak. 

Nem lehetek eléggé hálás, hogy ilyen emberek vesznek körbe.

Már csak ezért is biztosan meg fogok gyógyulni!!!

Kivel cserélnél?

11 hónapja
Szinte bárkivel cseréltem volna. A műtét előtti este volt. A frissiben felfedezett extra nagy daganattal a mellékvesémen úgy éreztem, hogy nincs nálam szerencsétlenebb ember, mindenkinek jobb nálam.

Két hete
Négyen ültünk az asztal körül. Az egyik épp fizikailag és lelkileg egy válás közepén, érzelmileg épp felépülőben, komoly küzdelemben, de már az új életét építgetve. A másikról kiderül, hogy néhány éve 11 hetes terhesen veszítette el a lelki társát egy autóbalesetben. A baba az elképesztő érzelmi sokk ellenére megmaradt, sőt tündéri kislány lett belőle, és ő most újra babát vár. A harmadik arról mesél, hogy milyen volt, amikor megszületett a kislánya, és kiderül, hogy daganat van a máján. Hogyan küzdött, ellenkezett, kezelt, és tett meg mindent azért, hogy mára egy egészséges két évest ringathasson az ölében. Én pedig - negyedikként - egy aznapi friss negatív MRI lelettel a megkönnyebbült boldogság eufóriájában.

Ma délelőtt
Hosszú sorokban állnak sorban a Blahán. Mint megtudtuk, már hajnali 5-től - 6-tól sorban állnak, hogy 11-kor, az ételosztás kezdetén mielőbb ételhez jussanak. Ott állunk a sor végén a kis csomagjainkkal, a Krisnások mögött. És a Krisnások nagyon bőkezűek. Nemcsak meleg étel  és meleg tea van, hanem tartós élelmiszer is, Mire hozzánk érnek, már sok minden van náluk, meg is lepődnek, hogy van még valami. Örülnek a pici csomagnak, látszik, hogy minden falat érték. Az első percek sokkoltak, de az igazi mélyütés az első gyerek csapat volt. Kb 5-6-an lehettek. Csillogó szemmel, vidáman jöttek, és megilletődött örömmel nyúltak a mi csomagjaink után. Az jutott eszembe, hogy mi lehetett náluk a fa alatt tegnap. Biztos, hogy nem az, ami nálunk. Ha volt egyáltalán fa. El kellett fordulnom, nem akartam sem őket zavarba hozni, sem Flórát - aki eközben lelkes"Boldog Karácsonyt!"-okkal osztogatta a csomagokat - halálra rémíteni a könnyeimmel, amelyeknek ezen a ponton megállíthatatlanul előtörtek. Tudtam, hogy muszáj gyorsan összeszedni magam. Na meg Zsolt rám is szólt. Szóval megtettem. Pár nagy levegő, szemtörölgetés, visszafordulás mosolyogva. Kicsit több, mint egy órán át osztogattunk, de nem láttam szomorú arcokat. Láttam sok olyat, ami engem elszomorított, de ők akkor, ott nem szomorkodtak, hanem örültek annak, amihez éppen hozzájutottak.

Ma este
Sok minden történt az elmúlt egy évben, és azon gondolkodom, hogy milyen hülye voltam januárban. Meg bármikor, amikor azon gondolkodtam, hogy kinek miért jobb, mint nekem. És bevallom, ez előfordult időről-időre. Az egyik csinosabb, a másik gazdagabb, a harmadik jobb feleség vagy anyuka, vagy bármi. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy nekem miért nem jó, hogy sokszor észre sem vettem, hogy mi minden miatt jó. Márpedig jó. Nagyon is. És persze voltak, vannak, és valószínűleg sajnos lesznek is hullámvölgyek, amikor nem leszek olyan boldog, mint most, de jó lenne ezt a mostani érzést valahogy konzerválni, és elővenni majd a nehéz pillanatokban. Mert most azt érzem, sőt hiszem, hogy történjen bármi, a rossz után, mindig lesz jó, hogy azokkal az emberekkel, akik körbevesznek, mindent át tudok vészelni, és hogy nagyon szerencsés vagyok.

Végülis a karácsony a szeretet ünnepe. 
Itt az alkalom elkezdeni szeretni magunkat, szeretni a saját életünket is. 

Szülői kötelesség

A poszt alapgondolata nem konkrétan Kövér László és Ákos aktuális sziporkái miatt született. Azok csak azt indukálták, hogy mostmár le is írjam mindezt. 

Nem dicsekvésképp, de viszonylag jó életünk van.

Élnek a szüleink, részt vesznek a mindennapjainkban.

Nagyon jó barátaink vannak, olyanok, akikre számíthatunk, akinek mi is számítunk.

Egészségesek vagyunk. Flóra mint a makk, mi pedig legyőztünk fejenként egy-egy rosszindulatú daganatot. Kopp-kop-kopp.

Szép házban lakunk - igaz, hogy 35 km-re Budapesttől, de akkor is: ház, kert, kutyák.

Van munkám. Zsoltnak is vannak megrendelései.

Nagyjából kijövünk a pénzünkből. Minden hónapban befizetjük mindkét hitelünket, és a hó végén még így is kerül párizsi az asztalra.
Lesz ajándék a fa alatt, sőt cipősdobozokat is csináltunk, és homeless csomagokat is készítünk, mert úgy érezzük, hogy kötelesek vagyunk adni, mivel nekünk VAN.

Tehát, ha képes lennék bezárkózni a mi kis mikrokörnyezetünkbe, azt mondanám, hogy semmi bajunk nincs.

Mégis anyukaként nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mivel tartozom a gyerekemnek.

Elsősorban szeretnék neki egy olyan életet, amiben ki tud teljesedni (nem, nem ÚGY), boldog lesz, és legfőképpen szabad.

És akkor jön a kérdés: meg tudom ezt adni neki itt Magyarországon?

Én mindig lokálpatriótának vallottam magam. Olyannak, aki sosem fog elköltözni ebből az országból, mert minden ideköt.
Csakhogy a dolgok alakulása - és nem csak az utóbbi napok eseményei, inkább az elmúlt éveké - egyre inkább elgondolkodtat.
Ha már megszültem ezt a gyereket, nem tartozom-e neki azzal, hogy nagyon gyorsan elpucolok innen, és biztosítom neki a lehetőséget egy normális életre? 

Zsolt most mellettem a kanapén épp külföldi álláshirdetéseket nézeget.
Most eljátszunk a gondolattal.
Nem tudom, hogy ez a "játék" mikor fordul komolyra.

Így könnyű...

Ma alvás előtti mesének Csipkerózsikát választotta Flóra.
Felfigyeltem (miért csak most?) olvasás közben arra az abszolút nonszenszre, hogy elviekben Rózsi elszenderedett a 16. szülinapján, és csak az igaz szerelme csókja ébresztette fel. 

Vagyis kihagyott egy nagy csomó tapasztalatot. Mármint csalódást, meg idiótát, meg egy éjszakás kalandot, a netes szenvedést, a "vajon felhív? "és a "mikor hív már fel?" időszakokat, a "jaj miért adtam meg a számomat?" és a "remélem, nem hív fel többé" dilemmákat. Satöbbi, satöbbi.

Jobban belegondolva, nem volt valami nehéz dolga... 

forrás: fanpop.com

A világ legjobb férje is néha...

Úgy indultam el tegnap otthonról, hogy füstölt a fejem. Szinte láttam, ahogy az idegeim, mint a rugók állnak szanaszét a fejemen. Alig vártam, hogy odaérjek Eszterhez, beszálljon és elkezdhessem mondani neki:

forrás: readldealretirement.com

- Te! Nekem már annyira elegem van ebből a pálinkafőzésből. Nem hiszem el, hogy... - és dőlt belőlem a szó. Tudtam, hogy meg fog érteni, elvégre a férjeink épp együtt szemezgették a szőlőt, együtt hódoltak az egyik kedvenc hobbijuknak, minden egyebet - beleértve minket is - háttérbe szorítva.
Na, mondanom sem kell, elindult a lavina.
- Képzeld, amikor a kutyakaja...
- Igen, a kutyakaja nálunk is...
- És a konyhapulton a morzsa, meg a ragacsos foltok. Nem igaz, hogy nem látja...
- Igen, ő is.
- Ő sem.
- Azt.
- Ott.
- Mindig.

Szó szót követett, panasz, panaszt. Mire a jógára értünk már sokkal jobb volt. Kiengedtünk egy csomó gőzt.

Persze aztán beavattuk Noémit, a jógaoktatót is a témába, aki azonnal csatlakozott, és mire elkezdtünk jógázni, kijött még egy adag stressz.

Jól esett elmondani, jól esett hallani, hogy másnál is pont ezek, és pont így. Meg persze mások, és máshogy is.
Azért közben többször is megnyugtattuk egymást, hogy nekünk van a világon a legjobb férjünk...
De hát nem igaz, hogy, amit nem akar, azt nem jegyzi meg, de ami neki fontos, az azonnal el van végezve. Meg, hogy nem látja, és meg kell neki mondani.

Nem mondom, a jóga is sokat segített, de az alapos kibeszélés, a megértő fülek, és a teljes hasonulás tényleg mindent megoldott. Mire 2 órával később hazaértem, már mosolygós voltam, és csak röhörésztem a szőlő szemezgetés, és egyéb ehhez hasonló ügyek kimeríthetetlenségén.
Pontosan láttam, hogy ez a sok apróság valóban mennyire apróság, és még ha sok is, nem takarhatja el azt, ami a legfontosabb.

Elvégre a világ legjobb férje is lehet néha... 
Na jó, nem kezdem el sorolni.

Egyforma anyukák

Két dolog tölti meg a mai napon a facebook oldalamat: a menekültek (főként gyerekekről készült fotók) és a barátaim első iskolai napját töltő gyerekeinek a képe.

Azt gondolnánk, hogy két merőben eltérő téma ez, de rájöttem, hogy tulajdonképpen ugyanaz.

Szülők, akik a legeslegjobbat akarják a gyerekeiknek.

Van, aki ezt úgy tudja megtenni, hogy körbejárja az ország általános/középiskoláit, és kiválasztja a legjobbat, majd véres veríték árán bejuttatja a saját fiát/lányát. Ugyanez ovival. Talán még bölcsivel is. És azt gondoljuk róluk, hogy szuperek, mert mindent megtesznek a gyerekükért.  Sőt, én még tanácsot is kérek majd tőlük, amikor eljön Flóra iskolaválasztásának témája.

És van, akinek nem adatik meg, hogy óvodát, iskolát válasszon, de még az sem, hogy nyugodtan kiengedje a gyerekét az utcára. Van, aki, anyaként úgy teheti a legtöbbet a gyerekéért, ha mindent hátrahagyva elindul az ismeretlenbe.

És bízik abban, hogy egy szebb jövőbe gyalogol.
Hiszek is benne, hogy sokuknak be is fog jönni, ahogy az '56-os magyarok közül olyan soknak bejött Amerika. Meg, ahogy a sok ismerősömnek bejön most épp Anglia. És Spanyolország. És sorolhatnám még hosszan. Sajnos.
Látom magam előtt sokuk életét pár évvel később, amikor már letelepedtek egy normális demokratikus országban, beilleszkedtek, a szülők munkát vállaltak, a gyerekek iskolába járnak, és boldogok.

Nem akarom megnyitni a menekült kérdést ebben a blogban, mert biztosan vannak jogos és teljesen eszement érvek és ellenérvek mindkét oldalon. Gyűlölöm az általánosításokat, és amikor úgy beszélnek, hogy "a migránsok így" meg "a migránsok úgy", akkor csak a végtelen ostobaságot  látom és hallom ki a szavaikból. Biztosan van köztük terrorista alapanyag, és jó eséllyel jövőbeni orvosok is, mint ahogy vannak kedves zsidók, bunkó zsidók, dolgos romák, lusta romák, okos fehérek, ostoba fehérek, szolid melegek, harsány melegek. Magam is az egyik ilyen csapatba tartozom és ismerek is sokat az összes többiből. 

De nem ez a lényeg!

Bevallom, én anyukaként rettenetesen tisztelem azokat a nőket, akik képesek voltak felkerekedni, és elindulni a világba azért, hogy boldogabb jövőt biztosítsanak a gyerekeiknek. 

Pont mint az iskolaválasztó anyukák.

Ebben igenis egyformák vagyunk. 

Áldott magány

Szombat délelőtt.

Flóra még a nagyszülős nyaraláson, csak holnap jön haza.
Apa elment a gazdaboltba plázázni. Azt mondta 10 perc, vagyis minimum fél óra.
Én pedig azon kapom magam, hogy teljesen egyedül vagyok a házban. Épp semmi sürgető házimunka nem vár. Persze lenne mit csinálni (de mikor nincs), csak épp semmi halaszthatatlan.
Hirtelen elönt a teljes magány érzése.

És bevallom, ez boldogság. Valami furcsa szabadság.

forrás: dailyhappyquotes.com

Vigyorgok, és ledobom magam az izgalmas krimimmel (Lány a vonaton - igen, tényleg olyan jó, mint amennyire hypolják).
Mindeközben egy nagyon rövid pillanatra azért elgondolkodtam, hogy szabad-e nekem ennyire örülnöm annak, hogy egyedül vagyok. De nem hagytam, hogy holmi ébredező lelkiismeret elrontsa azt a pár percet, ami megadatott.
Imádom a családomat, az én férjem a legeslegjobb a világon, az én lányom a legszebb és legokosabb, ráadásul korához képest elég szófogadó is, de...

De ez a fél óra, amit egyedül töltöttem a teljesen csendes házban - ez csodás volt.

Bevallom.

Kövezzetek meg.